a zsidók: János evangéliumában ez a kifejezés némileg eltérő jelentéseket hordoz magában a szövegkörnyezettől függően. Utalhat a zsidó vagy júdeai emberekre általában; azokra, akik Jeruzsálemben és a környékén éltek; de azokra a zsidókra is vonatkozhat, akik elvakultan ragaszkodtak a mózesi törvényhez kötődő emberi hagyományokhoz, melyek gyakran ellentétesek voltak a törvény szellemével (Mt 15:3–6). A „zsidók” között kiemelkedő szerepet töltöttek be a zsidó hatóságok vagy a zsidó vallási vezetők, akik ellenségesen bántak Jézussal. Itt és a János evangéliuma 7. fejezetének több más versében a szövegkörnyezet arra mutat, hogy a zsidó hatóságokról vagy a zsidó vallási vezetőkről van szó (Jn 7:13, 15, 35a). (Lásd a Szójegyzékben a „Zsidók” címszót.)

sátoros ünnep: Vagy: „lombsátorünnep”. A Keresztény görög iratokban egyedül itt történik utalás erre az ünnepre. A versben konkrétan az i. sz. 32 őszén megtartott ünnepről van szó. (Lásd a Szójegyzékben a „Lombsátorünnep” címszót és a B15-ös függ.-et.)

A zsidók: Itt ez a kifejezés általánosságban véve azokra az emberekre utalhat, akik Jeruzsálembe mentek a sátoros ünnepre, de a zsidó vallási vezetőkre is vonatkozhat. (Lásd a Jn 7:1-hez tartozó magyarázó jegyzetet.)

a zsidóktól: Nyilvánvalóan a zsidó hatóságokat vagy a zsidó vallási vezetőket kell érteni alatta. (Lásd a Jn 7:1-hez tartozó magyarázó jegyzetet.)

A zsidók: Ez a kifejezés nyilvánvalóan a zsidó hatóságokra vagy a zsidó vallási vezetőkre utal, hiszen Jézus ezt kérdezte tőlük a 19. versben: „Miért akartok megölni engem?” (Lásd a Jn 7:1-hez tartozó magyarázó jegyzetet.)

az Írásokat: Szó szerint: „az írásos szövegeket”; „a betűket”, vagyis egy ábécé elemeit. Az „ismeri a betűket” kifejezés egy idióma, és azt jelenti, hogy „ismeri az írásokat (könyveket, irodalmi alkotásokat)”. Ebben a szövegkörnyezetben kétségkívül az ihletett Írások ismeretére vonatkozik.

mikor nem is tanult az iskolákban: Vagy: „mikor nem is tanították”. Szó szerint: „mikor nem is tanult”. Jézus nem volt iskolázatlan, viszont nem járt olyan iskolákba, ahol rabbik oktattak, és nem részesült magasabb szintű oktatásban.

a saját gondolataimat: Szó szerint: „magamtól”. Isten legfőbb képviselőjeként Jézus mindig odafigyel Jehova szavára, és azt mondja, amire Jehova utasítja.

körülmetéltek egy embert sabbaton: A mózesi törvény szerint a férfiaknál követelmény volt a körülmetélés (3Mó 12:2, 3). Ez annyira fontos volt, hogy még akkor is végre kellett hajtani, ha a nyolcadik nap az oly nagy tiszteletben tartott sabbatra esett. (Lásd a Szójegyzékben a „Körülmetélés” címszót.)

a vezetőink: Itt a zsidó vezetőkre utal. Jézus földi szolgálata során Izrael felett két uralom állt: a Római Birodalom és a zsidó vezetők. Ez utóbbi legfőbb testülete a szanhedrin volt, mely egy 71 vénből álló tanács volt, beleértve a főpapot is. A római kormány bizonyos mértékű hatalmat ruházott a szanhedrinre, hogy igazgassa a zsidó társadalom ügyeit. (Lásd a Szójegyzékben a „Szanhedrin” címszót.)

a képviselője vagyok: Szó szerint: „mellette vagyok”. A pa·raʹ (szó szerint: „mellett”) elöljárószó használata nemcsak azt emeli ki, hogy Jézus Jehovától jön, hanem azt is, hogy nagyon közel áll hozzá. Jézus ebben az értelemben Isten képviselője.

hivatalszolgákat: Vagyis a jeruzsálemi templom őreit. Feltehetően a szanhedrin megbízottjai voltak, és a magas rangú papoknak voltak alárendelve. Vallási rendőrségként működtek.

A zsidók: Ebben a szövegkörnyezetben, ahol a magas rangú papok és a farizeusok vannak megemlítve (Jn 7:32, 45), „a zsidók” megjelölés minden bizonnyal a zsidó hatóságokra vagy a zsidó vallási vezetőkre vonatkozik. (Lásd a Jn 7:1-hez tartozó magyarázó jegyzetet.)

szétszéledt zsidókhoz: Szó szerint: „szétszéledtekhez”. Ebben a szövegkörnyezetben a görög di·a·szpo·raʹ szó az Izraelen kívül élő zsidókra utal. A zsidók akkor szóródtak szét, vagyis a diaszpóra akkor jött létre, amikor száműzetésbe vitték a zsidókat az őket leigázó nemzetek: először az asszírok az i. e. VIII. században, majd a babilóniaiak az i. e. VII. században (2Ki 17:22, 23; 24:12–17; Jr 52:28–30). A száműzötteknek csak egy maradéka tért vissza Izraelbe, a többiek szétszóródva maradtak (Ézs 10:21, 22). Az i. e. V. században feltehetően a Perzsa Birodalom mind a 127 tartományában éltek zsidó közösségek (Esz 1:1; 3:8). A Jn 7:35-ben ez a kifejezés konkrétan azokra utal, akik a görögök közt szóródtak szét. Az i. sz. I. században sok görögül beszélő közösségben éltek zsidók Izraelen kívül, így például Szíriában, Kis-Ázsiában és Egyiptomban, valamint a Római Birodalom európai részén, többek közt Görögországban és Rómában. Annak eredményeként, hogy megpróbáltak másokat áttéríteni a judaizmusra, idővel sokan megismerték Jehovát és a zsidóknak adott törvényét (Mt 23:15). I. sz. 33 pünkösdjének ünnepére sok országból érkeztek Jeruzsálembe zsidók meg prozeliták, és ott hallottak a Jézusról szóló jó hírről. Az, hogy a zsidók szétszóródtak a Római Birodalomban, hozzájárult a kereszténység gyors elterjedéséhez.

Az utolsó napon: Vagyis a sátoros ünnep, azaz a lombsátorünnep hetedik napján, tisri hónap 21-én. Úgy is hívták, hogy „az ünnep nagy napja” (5Mó 16:13; lásd a Jn 7:2-höz tartozó magyarázó jegyzetet, a Szójegyzékben a „Lombsátorünnep” címszót, valamint a B15-ös függ.-et).

életadó víz folyamai ömlenek majd: Jézus itt talán egy olyan szokásra utalt, melyre a sátoros ünnep, azaz a lombsátorünnep ideje alatt került sor. Ekkor vizet mertek a Siloám tavából, majd egy aranyedényből a reggeli áldozat idején borral együtt az oltárra öntötték. (Lásd a Jn 7:2-höz tartozó magyarázó jegyzetet, a Szójegyzékben a „Lombsátorünnep” címszót, valamint a B15-ös függ.-et.) Bár erről a szokásról nem tesz említést a Héber iratok, hanem csak később lett bevezetve, a legtöbb tudós úgy véli, hogy ez az ünnep hét napján így történt, a nyolcadikon azonban nem. Az ünnep első napján, sabbaton a pap azt a vizet öntötte ki az oltárra, amelyet előző nap vitt a templomhoz a Siloám tavából. A következő napokon a pap elment a Siloám tavához egy aranykorsóval, hogy vizet hozzon. Úgy intézte, hogy éppen akkor térjen vissza a templomba, amikor a papok az oltárra teszik az áldozat részeit. Amikor a Víz kapun át belépett a papok udvarába, a papok háromszor megfújták a trombitákat. Ezután a vizet egy medencébe öntötték, mely az oltár aljához vezetett, és ugyanakkor bort öntöttek egy másik medencébe. Majd felcsendültek a hallelzsoltárok (113–118.), melyeket a templomból zenével kísértek, az imádók pedig a pálmaágaikat az oltár felé lengették. Az örömteli ünneplőknek erről a szertartásról eszükbe juthattak Ézsaiás prófétai szavai: „Örömmel fogtok vizet meríteni a megmentés forrásaiból” (Ézs 12:3).

ahogy az írás mondja: Úgy tűnik, hogy Jézus itt nem egy konkrét verset idéz, hanem olyan bibliaversekre utal, mint például az Ézs 44:3; 58:11 és a Za 14:8. Több mint két évvel korábban, amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélt az életadó vízről, azt emelte ki, hogy milyen áldásokkal jár, ha valaki kap ebből a vízből (Jn 4:10, 14). Ebben a versben viszont arról beszél, hogy az „életadó víz” ömleni fog azokból, akik hisznek benne, vagyis a követőiből, mégpedig úgy, hogy megosztják azt másokkal (Jn 7:37–39). A Keresztény görög iratokban rengeteg bizonyíték van arra, hogy Jézus követői, miután i. sz. 33 pünkösdjétől kezdve megkapták a szent szellemet, arra éreztek indíttatást, hogy megosszák az életadó vizet mindenkivel, aki kész volt meghallgatni őket (Cs 5:28; Kol 1:23).

Mert még nem kapták meg a szellemet: A „szellem”-nek fordított görög pneuʹma szó kétszer fordul elő ebben a versben, és Isten szent szellemére, vagyis tevékeny erejére utal. Jézus és azok, akik odafigyeltek rá, tudták, hogy Isten már régóta használja a szent szellemét különböző módokon (1Mó 1:2, lábj.; 2Sá 23:2; Cs 28:25), és hogy adott a szelleméből a hűséges szolgáinak, például Otnielnek, Jeftének és Sámsonnak (Bí 3:9, 10; 11:29; 15:14). Ezért itt János egyértelműen arra utalt, hogy a szellem egy újfajta módon fog a tökéletlen emberek javára válni. Korábban Isten egyik szolgája sem lett égi életre elhívva a szellem által. I. sz. 33 pünkösdjén Jézus kiárasztotta a követőire a szent szellemet, melyet ő mint megdicsőült szellemszemély Jehovától kapott (Cs 2:4, 33). Ez volt az első alkalom, hogy tökéletlen emberek megkapták azt a reménységet, hogy szellemszemélyként élhetnek az égben. A felkenetésük után a keresztények sok olyan dolgot megértettek, melyet korábban nem.

átkozott: A büszke, önelégült farizeusok és zsidó vezetők lenézték az átlagembereket, akik odafigyeltek Jézusra, és átkozottnak nevezték őket. Az itt használt görög e·paʹra·tosz szó megvetést fejez ki, és arra utal, hogy akikre ezt mondták, azok Isten átka alatt voltak. A zsidó vallási vezetők az ʽam há·ʼáʹrec („ország népe”) héber kifejezést is használták, hogy kifejezzék, mennyire lenézik az átlagembereket. Eredetileg ez egy tiszteletteljes kifejezés volt egy adott területen élő állampolgárokra, és nem pusztán az alacsonyabb rangú vagy szegény emberekre vonatkozott, hanem az előkelőkre is (1Mó 23:7; 2Ki 23:35; Ez 22:29). Jézus idejére azonban ezt a kifejezést olyan emberekre használták, akikről úgy tartották, hogy nem ismerik a mózesi törvényt, vagy akik nem tartották meg a rabbinikus hagyományok legapróbb részleteit. A későbbi rabbinikus írások is ezt a szemléletmódot tükrözték. Sok vallási vezető megvetendőnek tartotta ezeket az embereket, nem volt hajlandó velük enni, tőlük vásárolni, vagy egy társaságban lenni velük.

Csak nem Galileából való vagy te is?: Ez a kérdés szemmel láthatóan azt tükrözi, hogy mennyire megvetették ezek a júdeai farizeusok a galileaiakat. Amikor Nikodémusz felszólalt Jézus védelmében (Jn 7:51), a farizeusok lényegében ezt kérdezték tőle: „Te őt véded és támogatod, és egy ilyen visszamaradott galileaival teszed magad egyenlővé?” Mivel a szanhedrin és a templom Jeruzsálemben volt, a törvénynek alighanem sok tanítója élt ott, és valószínűleg innen ered a zsidó közmondás is: „Gazdagságért menj északra [Galileába], bölcsességért meg délre [Júdeába].” Ám ez nem jelentette, hogy a galileaiak nem ismerték Isten törvényét, hisz Galilea-szerte a városokban és falvakban voltak, akik a törvényt oktatták, és zsinagógák is épültek, melyek oktatási központok voltak (Lk 5:17). A farizeusok Nikodémusznak mondott lekezelő szavai azt mutatják, hogy arra sem vették a fáradságot, hogy utánajárjanak, hogy Jézus valóban Betlehemben született (Mi 5:2; Jn 7:42). Ézsaiás próféciája is elkerülte a figyelmüket, mely a Messiás prédikálását ahhoz hasonlította, hogy nagy világosság ragyog Galileára (Ézs 9:1, 2; Mt 4:13–17).

Galileából nem származik próféta: Ez a kijelentés figyelmen kívül hagyja az Ézs 9:1, 2 prófétai szavait, melyek megjövendölik, hogy nagy világosság fog áradni Galileából. Számos tudós feltételezése szerint a farizeusok merészen úgy általánosítottak, hogy soha egyetlen próféta sem származott és nem is fog származni a jelentéktelen Galileából. Ezzel figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy Jónás próféta a galileai Gát-Héfer városából származott, mindössze 4 km-re észak-északkeletre Názárettől, ahol Jézus felnőtt (2Ki 14:25).

7:53

A legkorábbi hiteles kéziratokban nem szerepel a Jn 7:53-tól 8:11-ig terjedő rész. Ezt a 12 verset egyértelműen betoldották János evangéliumának az eredeti szövegébe. (Lásd az A3-as függ.-et.) Nem találhatóak meg a két legkorábbi, János evangéliumát tartalmazó papiruszban: a 2. sz. Bodmer-papiruszban (P⁶⁶), valamint a 14. sz. és 15. sz. Bodmer-papiruszban (P⁷⁵), melyek az i. sz. II. századból valók. Továbbá nem szerepelnek sem a Sínai kódexben, sem a Vatikáni kódexben, melyek az i. sz. IV. századra datálhatók. Először egy V. századból származó görög kéziratban (Codex Bezae) fordulnak elő, viszont az i. sz. IX. századig más görög kéziratban nem. A legtöbb korai fordítás kihagyja őket. Egyes görög kéziratok ezt a részt János evangéliumának a végére teszik, míg más kéziratok a Lk 21:38 után. Az, hogy ez a rész eltérő helyeken szerepel a különböző kéziratokban, azt támasztja alá, hogy nem tartozik az ihletett szövegrészhez. A tudósok túlnyomó többsége azon az állásponton van, hogy ezek a versek nem alkották részét János evangéliuma eredeti szövegének.

Görög kéziratok és más nyelvű fordítások, melyek tartalmazzák ezeket a verseket, a következőképpen szólnak (kisebb eltérésekkel):

⁵³ És mindnyájan hazamentek.

8 Jézus pedig az Olajfák hegyére ment. ² Virradatkor azonban ismét megjelent a templomban, és az egész nép odasereglett hozzá, ő pedig leült, és tanítani kezdte őket. ³ Az írástudók és a farizeusok ekkor odavittek egy házasságtörésen ért asszonyt, és középre állítva, ⁴ ezt mondták neki: „Tanító, ezt az asszonyt tetten érték, amikor házasságtörést követett el. ⁵ Mózes azt írta elő nekünk a törvényben, hogy az ilyen asszonyokat meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” ⁶ Ezt persze azért mondták, hogy próbára tegyék őt, hogy legyen mivel vádolniuk. Jézus azonban lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földre. ⁷ Amikor nem hagytak fel a kérdezgetéssel, fölegyenesedett, és ezt mondta nekik: „Az vessen rá elsőként követ, aki bűntelen közületek.” ⁸ És ismét előrehajolva tovább írt a földre. ⁹ Akik pedig hallották ezt, távozni kezdtek, egyik a másik után, kezdve a vénektől, és ő ott maradt egyedül a középen álló asszonnyal. ¹⁰ Jézus fölegyenesedett, és ezt mondta neki: „Asszony, hol vannak? Senki sem ítélt el téged?” ¹¹ Az így szólt: „Senki, Uram.” Jézus ezt mondta: „Én sem ítéllek el. Menj el; mostantól fogva ne gyakorolj többé bűnt.”