Ínycsiklandó „tengeri bogarak”

Egy New York-i étteremben néhány vendég már alig várja, hogy elfogyaszthassa a vacsoráját. Gyakorlott mozdulatokkal törik fel a tányérjukon pihenő jókora, rovarszerű teremtmények páncélját. Ügyet sem vetve a nyélen ülő szemekre, melyek mintha rájuk merednének, lelkesen látnak neki a puha, édeskés húsnak. Mi lehet ez a finomság? Nem más, mint a homár, melyet Észak-Amerikában tengeri bogárnak is szoktak nevezni.

 VAJON miért hívják a homárt tengeri bogárnak? Amikor a halászok megfigyelték ezeket a lomha mozgású, páncélos tengeri élőlényeket a hajójuk fedélzetén, a bogarak jutottak róluk eszükbe.

De van egy másik hasonlóság is. Az 1700-as években az Egyesült Államok északkeleti partjait rovarraj módjára árasztották el a homárok. Mit kezdtek ezzel a rengeteg rákkal? Egy részüket összefogdosták és trágyaként szétszórták a földeken. A halászok csalinak használták őket. Még a börtönökben a rabok is homárt kaptak enni. Annyira sok volt akkoriban belőle, hogy néhány felháborodott szolga azon a környéken belefoglaltatta a szerződésébe, hogy nem adhatnak nekik homárt heti háromnál többször!

A parttól távol eső városok lakói számára viszont ritka csemege volt a homár. Hogyhogy? Hamar megromlik, és sem sózással, sem szárítással nem tartósítható. De miután az 1800-as évek közepén forgalomba hozták a homárkonzervet, már jóval többen jutottak hozzá ehhez az ínyencséghez. Az úthálózat kiépítésével pedig az is lehetővé vált, hogy élve szállítsanak homárt az Egyesült Államok minden részére. Volt is rá kereslet. A költséges szállítás miatt azonban luxuscikknek számított, melyre csak a jómódúaknak futotta.

Ma a világ különböző részein többféle homárt halásznak. Az amerikai homár az Atlanti-óceánban honos Új-Fundlandtól Észak-Karolináig. Az egyik fő exportőr az Egyesült Államok északkeleti részén fekvő Maine állam, ahonnan főtt és élő homárt egyaránt szállítanak a világ minden pontjára. Egyetlen repülőgéppel több mint 36 tonnát tudnak elszállítani.

A cégek gyakran nagy tömegben állítanak elő élelmiszert globális fogyasztásra, ami jelentős hasznot hoz nekik. A homárral azonban más a helyzet. A homárhalászok rendszerint helyi lakosok, akik egyéni vállalkozókként nem mesterségesen kialakított telepeken tenyésztik a homárt, hanem a természetes élőhelyén fogják ki, jelen esetben az Atlanti-óceánon.

A homárhalászok módszere

Az Ébredjetek! megkeresett egy negyedik generációs homárhalászt Bar Harborban, Maine államban. Jack 17 éves korában kezdte a halászatot, és ugyanabban az öbölben dolgozik, ahol valamikor a dédapja is tengerre szállt. Jack felesége, Annette is részt vesz a vállalkozásban. „A házasságkötésünk után az életem részévé vált a halászat – meséli. – Két évig  tanultam a szakmát Jack hajóján, aztán nekem is lett külön hajóm.”

Milyen módszert alkalmaznak? „Fogunk egy szögletes fémketrecet, melyen van egy kis nyílás – tudjuk meg Annette-től. – Ebbe beleteszünk egy csalival, általában heringgel teli necczsákot.” Ezután mindegyik homárfogó kosarat egy-egy bójához erősítik. „Minden halász más-más színűre festi a bójáit, hogy könnyű legyen megismerni őket” – mondja Annette.

A homárcsapda, miután bedobják a vízbe, lesüllyed a tengerfenékre, a hozzáerősített színes jelzőbója pedig a víz felszínén lebeg. „Néhány napig bent szoktuk hagyni a csapdákat a vízben, aztán visszamegyünk, és felhúzzuk őket – magyarázza Annette. – Ha van bennük homár, kivesszük és lemérjük a hosszát.” A becsületes halászok, mint amilyen Jack és Annette, visszadobják a méreten aluli homárokat, és a megtermékenyített nőstényeket is.

A halászok ezután a közeli kikötőkben pénzzé teszik élő zsákmányukat. Bár vannak néhányan, akik összedolgoznak, nem szoktak szerződéseket írni. A helyi halászok egyszerűen eladják az árut a helyi kereskedőknek. Ahogy már említettük, homárt nemigen tenyésztenek mesterséges körülmények között. „Egyes homárhalászok engedélyt kaptak rá, hogy olyan nőstényeket is kifogjanak, melyek tele vannak petékkel – mondja Jack. – Miután a rákocskák kikelnek, egy darabig gondozzák, majd visszaengedik őket az óceánba. Így növelik a szaporulatot.”

A homárhalászat nem a legegyszerűbb módja a megélhetésnek, és valószínűleg senki nem fog belőle meggazdagodni. De ha megkérdezel egy homárhalászt, el fogja mondani, hogy miért éri meg ezzel foglalkozni. Saját kis vállalkozást vezethet, ami ad egy fajta szabadságot, ápolhatja a helyi, illetve családi hagyományokat, és abban is öröme telik, hogy a tengeren töltheti a mindennapjait. Leginkább pedig az szerez neki megelégedést, ha arra gondol, hogy milyen ízletes csemege készül majd az általa kifogott „tengeri bogarakból”.

[Kiemelt rész/​kép a 12. oldalon]

MIÉRT LEHET VESZÉLYES A HOMÁRHALÁSZAT?

A homárhalászat biztonságos foglalkozásnak tűnhet, pedig nem az. Például egy szakhatóság (National Institute for Occupational Safety and Health, NIOSH) szerint „1993 és 1997 között az engedéllyel rendelkező, maine-i homárhalászok körében 100 000 főre 14 haláleset jutott, ami több mint két és félszerese az összes halálos kimenetelű munkahelyi baleset országos átlagának (100 000 főből 4,8).”

A már említett hatóság szerint az amerikai parti őrség egyik vizsgálata feltárta, hogy „a homárhalászok gyakran belegabalyodnak a csapda még fedélzeten levő kötelébe, és a csapda a súlyánál fogva magával rántja őket a vízbe. Ha nem tudják kiszabadítani magukat, illetve nem tudnak visszajutni a hajóra, megfulladnak.” 1999-ben és 2000-ben 103 megkérdezett homárhalásznak csaknem a háromnegyede mondta azt, hogy már gabalyodott bele a csapda kötelébe, jóllehet nem mindegyikük esett ki a hajóból. Különböző biztonsági intézkedéseket javasolnak, hogy a homárhalászoknál legyenek olyan eszközök, melyekkel ki tudják szabadítani magukat, illetve hogy eleve rájuk se tekeredjen a kötél.

[Képek a 10–11. oldalon]

1. Jack felhúzza a homárcsapdát

2. Annette és Jack kiszedik a homárokat

3. Lemérik a homárok hosszát