Kilencven éve ’megemlékezem nagy Teremtőmről’

Edwin Ridgwell elmondása alapján

A FEGYVERSZÜNET ünnepén, 1918. november 11-én az iskolában, ahová jártam, váratlanul összetereltek bennünket, gyerekeket, hogy megünnepeljük a nagy háború, vagy ahogyan később hívták, az I. világháború végét. Még csak ötéves voltam, és nem értettem teljesen, hogy mit is ünnepelnek. De emlékeztem arra, amit a szüleim tanítottak nekem Istenről, ezért nem akartam részt venni rajta. Imádkoztam Istenhez, de eluralkodtak rajtam az érzések, és sírni kezdtem. Mégsem vettem részt az ünnepségen. Azóta ’emlékezem meg nagy Teremtőmről’ (Préd 12:1).

Csupán néhány hónapja költözött a családunk a skóciai Glasgow közelébe, mikor ez az iskolai eset történt. Körülbelül ekkortájt hallgatta meg édesapám „A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg!” című nyilvános előadást. Ez megváltoztatta az életét. Édesapám és édesanyám elkezdték tanulmányozni a Bibliát, és gyakran beszélgettek Isten Királyságáról és az eljövendő áldásokról. Hálás vagyok Istennek, amiért a szüleim úgy neveltek, hogy szeressem őt, és bízzak benne (Péld 22:6).

Elkezdem a teljes idejű szolgálatot

Tizenöt éves koromban lehetőségem lett volna tovább tanulni, de én nagyon szerettem volna elkezdeni a teljes idejű szolgálatot. Édesapám úgy vélte, hogy ehhez még túl fiatal vagyok, ezért egy rövid ideig egy irodában dolgoztam. De a vágyam, hogy teljes időben szolgáljam Jehovát, olyan erős volt, hogy egy nap levelet írtam J. F. Rutherfordnak, aki akkoriban a világméretű prédikálómunkát felügyelte. Megkérdeztem, hogy mit gondol a terveimről. Rutherford testvér ezt válaszolta: „Ha elég idős vagy ahhoz, hogy dolgozzál, akkor ahhoz is elég idős vagy, hogy részt vegyél az Úr szolgálatában . . . Úgy hiszem, hogy az Úr meg fog áldani téged, ha erőfeszítést teszel, hogy hűségesen szolgáld Őt.” Ez a levél, melyet 1928. március 10-én írt, nagy hatással volt a családunkra. Nem sokkal ezután az édesapám, az édesanyám, a nővérem és én teljes idejű szolgák lettünk.

Egy londoni kongresszuson 1931-ben Rutherford testvér önkénteseket keresett, akik külföldön prédikálnák a jó hírt. Én is jelentkeztem, és Andrew Jackkel együtt Kaunasba, Litvánia akkori fővárosába kaptam a kinevezésemet. Ekkor 18 éves voltam.

Külföldön prédikálom a Királyság-üzenetet

Abban az időben Litvánia elmaradott agrárország volt, és nagy nehézséget jelentett a vidéki területeken prédikálni. Nem volt könnyű szállást szerezni, és néhány ilyen hely nagyon sokáig emlékezetes maradt. Az egyik éjszaka például Andrew és én felébredtünk, mert nem éreztük jól magunkat. Miután meggyújtottuk  az olajlámpást, láttuk, hogy százával hemzsegnek a poloskák az ágyunkban. Tetőtől talpig összecsipkedtek bennünket. Egy hétig minden reggel nyakig belemerültem a közeli folyó hideg vizébe, hogy enyhítsem a fájdalmamat. Ám szilárdan elhatároztuk, hogy folytatjuk a szolgálatunkat. Nem sokkal ezután a szállásgondunk megoldódott, ugyanis találkoztunk egy fiatal házaspárral, akik elfogadták a Biblia igazságát. Befogadtak minket a házukba, ami kicsi volt, de tiszta. Igaz, náluk csak a földön tudtunk aludni, de mennyivel jobb volt ez, mint a poloskákkal teli ágy!

Litvániában a római katolikus és az orosz ortodox papság volt az úr. Csak a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy Bibliájuk legyen. A célunk az volt, hogy a lehető legnagyobb területen prédikáljunk, és hogy annyi bibliai irodalmat hagyjunk az érdeklődőknél, amennyit csak tudunk. Mikor megérkeztünk egy városba, először szállást kerestünk. Utána elővigyázatosan bemunkáltuk a külső területeket, majd pedig gyorsan a várost is. Ezzel a módszerrel általában még azelőtt befejeztük a munkát, hogy a helyi papság bajt hozott volna ránk.

Feltűnést keltünk

Andrew-t 1934-ben kinevezték, hogy a kaunasi fiókhivatalban szolgáljon. Az új társam John Sempey lett. Szereztünk néhány felejthetetlen emléket. Egyszer meglátogattam egy ügyvédet az irodájában egy kisvárosban. A férfi dühös lett, kirántotta a pisztolyát a fiókból, és rám parancsolt, hogy menjek el. Imádkoztam magamban, és eszembe jutott a Biblia tanácsa: „A szelíd válasz elfordítja a dühöt” (Péld 15:1). Ezért ezt mondtam: „Barátként jöttem ide, és jó hírt hoztam.” A férfi ujja ellazult a ravaszon, én pedig óvatosan kihátráltam az irodájából.

Amikor újra találkoztam Johnnal, elmesélte, hogy neki is érdekes élményben volt része. Elvitték a rendőrségre, mert hamisan azzal vádolták, hogy nagy értékű bankjegyet lopott egy hölgytől, akivel találkozott. A rendőrségen Johnt levetkőztették, és átkutatták a ruháit. Természetesen nem volt nála a bankjegy. Később elfogták a valódi tolvajt.

Mindkét eset feltűnést keltett az amúgy csendes városkában, és így nagy nyilvánosságot kapott a munkánk.

Titkos műveletek

Kockázatos megbízatás volt, hogy bibliai irodalmat vigyünk a szomszédos Lettországba, ahol a prédikálómunkánk be volt tiltva. Körülbelül havonta egyszer éjszaka Lettországba utaztunk vonattal. Néhányszor, miután kitettük az irodalmat, továbbmentünk Észtországba. Ott újabb kiadványokat vettünk fel, és visszafelé jövet hátrahagytuk azokat Lettországban.

Egyszer egy vámtiszt tudomást szerzett a tevékenységünkről, és felszólított minket, hogy hagyjuk el a vonatot, és vigyük  a kiadványokat a feletteséhez. John és én segítségért imádkoztunk Jehovához. Meglepetésünkre a vámtiszt nem mondta el a felettesének, hogy mit hozunk, csak egyszerűen így szólt: „Ezeknek az embereknek bejelentenivalójuk van.” Én tehát „bejelentettem”, hogy olyan kiadványaink vannak, amelyek segítenek mindenkinek az iskolákban és a kollégiumokban, hogy megértsék azoknak az eseményeknek a jelentőségét, melyek bajokkal terhes világunkban történnek. A felettes tiszt továbbengedett bennünket, és így biztonságosan el tudtuk szállítani a kiadványokat.

Ahogy romlott a balti államokban a politikai helyzet, úgy nőtt a Tanú-ellenes hangulat, és a prédikálómunkánkat Litvániában is betiltották. Andrew-t és Johnt kitoloncolták az országból, és a II. világháború közeledtével minden brit állampolgárnak azt tanácsolták, hogy hagyja el Litvániát. Ezért én is elmentem, de nagyon szomorú voltam.

Kiváltságok és áldások Észak-Írországban

A szüleim ekkorra már Észak-Írországba költöztek, és 1937-ben én is csatlakoztam hozzájuk. A kiadványainkat ott is betiltották a háborús hisztéria miatt, de folytattuk a prédikálást. A II. világháború után a munkánkat már újra törvényesen végezhettük. Harold King, egy tapasztalt úttörő, aki később Kínában szolgált misszionáriusként, szabadtéri nyilvános előadásokat szervezett. „Ezen a szombaton – mondta – én tartom az első szabadtéri nyilvános előadást.” Majd rám nézett, és így szólt: „Jövő hét szombaton pedig te fogod megtartani a másodikat.” A földbe gyökerezett a lábam.

Élénken emlékszem az első előadásomra. Több százan voltak jelen. Egy dobozon állva beszéltem, mindenféle hangosító berendezés nélkül. Az előadás végeztével egy férfi, Bill Smith odajött hozzám, kezet rázott velem, és bemutatkozott. Elmondta, hogy észrevette a tömeget, és idejött, hogy megnézze, mi történik. Mint kiderült, Bill korábban  kapcsolatban állt az édesapámmal, de amikor édesapám és a mostohaanyám Dublinba költöztek, hogy ott végezzenek úttörőszolgálatot, megszakadt a kapcsolatuk. Elkezdtem a bibliatanulmányozást Bill-lel. Idővel a családjából kilencen lettek Jehova szolgái.

Később Belfast külvárosában nagy villák között prédikáltam, és találkoztam egy orosz hölggyel, aki korábban Litvániában élt. Amikor megmutattam neki a kiadványainkat, rámutatott az egyik könyvre, és ezt mondta: „Nekem ez megvan. A nagybátyámtól kaptam, aki professzor a kaunasi egyetemen.” Megmutatta a lengyel nyelvű Teremtés könyvet. A margók tele voltak írva jegyzetekkel. Mennyire meglepődött ez a hölgy, amikor kiderült, hogy én adtam ezt a könyvet a nagybátyjának, amikor Kaunasban találkoztam vele (Préd 11:1).

Amikor John Sempey meghallotta, hogy Észak-Írországba megyek, megkért, hogy keressem fel a húgát, Nellie-t, aki korábban mutatott némi érdeklődést a bibliai igazságok iránt. A testvéremmel, Connie-val bibliatanulmányozást vezettünk nála. Nellie gyors előrehaladást tett, és átadta az életét Jehovának. Később udvarolni kezdtem neki, és összeházasodtunk.

Nellie és én 56 évet töltöttünk együtt Jehova szolgálatában, és kiváltságunkban állt több mint száz személlyel megismertetni a bibliai igazságokat. Reméltük, hogy együtt éljük túl Armageddont, és együtt jutunk be Jehova új világába. De a kegyetlen ellenség, a halál elragadta őt 1998-ban. Hatalmas csapás volt ez számomra, életem egyik legnagyobb próbája.

Visszatérek a balti államokba

Körülbelül egy évvel Nellie halála után csodálatos áldásban volt részem. Meghívtak, hogy látogassam meg a tallinni fiókhivatalt Észtországban. A testvérek ezt írták: „Már csak te vagy életben a közül a tíz testvér közül, akik a balti államokba lettek kinevezve az 1920-as és 1930-as években.” Azt is leírták, hogy az észtországi, lettországi és litvániai munka történetét állítja össze a fiókhivatal, majd ezt kérdezték: „El tudnál jönni?”

Milyen nagy kiváltság volt, hogy felidézhettem, hogy mi mindent éltünk át a társaimmal azokban az években! Lettországban meg tudtam mutatni a testvéreknek azt a lakást, melyet fiókhivatalként használtak, és a tetőtérben lévő rejtekhelyet, ahová a kiadványokat tettük, és amelyet soha nem fedezett fel a rendőrség. Litvániában elvittek egy Šiauliai nevű kisvárosba, ahol úttörő voltam. Egy összejövetelen az egyik testvér ezt mondta: „Sok évvel ezelőtt az édesanyám és én vettünk egy házat a városban. Épp a padlásról vittük le a szemetet, amikor ráakadtam A korszakok terve és az Isten hárfája című könyvekre. Amikor elolvastam őket, felismertem, hogy megtaláltam az igazságot. Bizonyára te voltál az, aki itt hagyta azokat a könyveket a házban jó néhány évvel ezelőtt!”

Elmentem egy körzetkongresszusra is egy másik városba, ahol úttörő voltam. 65 évvel korábban is részt vettem ott egy kongresszuson. Akkor még csak 35-en hallgatták az előadásokat. De milyen nagy öröm volt most végignézni az 1500 fős hallgatóságon! Jehova valóban megáldotta a munkát!

’Jehova nem hagyott el engem’

Nem olyan rég teljesen váratlan áldást kaptam, amikor egy kedves testvérnő, Bee, beleegyezett, hogy a feleségem lesz. 2006 novemberében házasodtunk össze.

Biztosíthatok minden fiatalt, aki azon tűnődik, hogy mihez kezdjen az életével, hogy nagyon bölcsen teszi, ha megfogadja ezeket az ihletett szavakat: „Emlékezz meg nagy Teremtődről ifjúságod napjaiban”. Most én is annak örvendhetek, aminek a zsoltáríró: „Isten, ifjúságom óta te tanítasz engem, most is hirdetem csodálatos tetteidet. Öregségemig, őszkoromig se hagyj el, ó, Isten, míg csak hirdethetem karodat a jövő nemzedéknek, minden eljövendőnek a te hatalmadat” (Zsolt 71:17, 18).

[Térkép a 25. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Kockázatos megbízatás volt bibliai irodalmat vinni Lettországba

ÉSZTORSZÁG

TALLINN

Rigai-öböl

LETTORSZÁG

RIGA

LITVÁNIA

VILNIUS

Kaunas

[Kép a 26. oldalon]

15 éves koromban kezdtem kolportőrként (úttörőként) szolgálni Skóciában

[Kép a 26. oldalon]

Nellie-vel az esküvőnkön 1942-ben