Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Utazás „a világ végére”

Utazás „a világ végére”

Levél Oroszországból

Utazás „a világ végére”

A KISREPÜLŐGÉPÜNK Jakutszk városában szállt fel, és egyre magasabbra emelkedett a Tyujmaada-völgy fölött. Rengeteg, változatos formájú és méretű befagyott tavat hagytunk magunk mögött, majd elrepültünk a Verhojanszki-hegység napfényben úszó, hófedte hegycsúcsai felett. 900 kilométer megtétele után végül a Gyeputatszkij nevű faluban landoltunk.

Így vette kezdetét utazásom a Szaha Autonóm Köztársaságban, mely Jakutföldként is ismert. Ennek a gyönyörű, ám zord vidéknek nagyobb a területe, mint Nyugat-Európáé. A hőmérő higanyszála nyáron elérheti a 40 Celsius-fokot, télen pedig akár mínusz 70 Celsius-fokos hideg is lehet. A talaj rég kihalt, hatalmas állatok ősmaradványait rejti. Bár már sok év telt el azóta, hogy megtettem ezt az utat, még mindig emlékszem a sűrű ködbe burkolódzott kicsiny városokra, a ragyogó északi fényre és a vidám, szívós jakut emberekre. Mintha csak tegnap lett volna!

A célállomásunk nem Gyeputatszkij volt. Az útitársammal más falvakat akartunk meglátogatni. Az első a 300 kilométerre északra lévő Hajir volt, mely a Laptyev-tenger közelében fekszik, Észak-Szibériában. Miért döntöttünk úgy, hogy útnak indulunk? Korábban egy Jehova Tanúja eljött ezekbe a falvakba, és sok olyan személlyel találkozott, akik szerették volna jobban megismerni a Bibliát. Kiderült, hogy mi, jakutszkiak vagyunk a legközelebb hozzájuk, bár körülbelül 1000 kilométerre lakunk tőlük. Úgy gondoltuk, hogy az ottani embereknek bátorításra és segítségre van szükségük.

Amikor megérkeztünk Gyeputatszkijba, találkoztunk egy férfival, aki Hajirba tartott. Felajánlotta, hogy elvisz minket némi pénzért cserébe. Kissé elbizonytalanodtunk, amikor megláttuk az autóját – egy öreg, ütött-kopott, benzinszagú szovjet gyártmányt. Mindenesetre vállaltuk a kockázatot, és aznap este elindultunk. Sejtelmünk sem volt arról, hogy mi vár ránk.

Az ülés olyan hideg volt, mint odakint a tundra. Hamar rájöttünk, hogy nem fog felmelegedni. Kértük a sofőrt, hogy a legközelebbi lehetőségnél álljon meg. A táskánkból meleg gyapjúruhákat kotortunk elő, és magunkra tekertük őket. De bármit csináltunk is, majd megfagytunk.

A sofőrünk, aki jól ismerte az északi vidéket, a körülményekhez képest nagyon jókedvű volt. Egyszer csak megkérdezte, hogy láttunk-e már északi fényt. Mivel én még soha nem láttam, megálltunk, és kikászálódtunk az autóból. A látványtól tátva maradt a szánk, és egy pillanatra még a hidegről is megfeledkeztünk. Csak álltam és csodáltam a ragyogó színes fénycsóvákat, melyek úgy fodrozódtak fölöttünk, mint egy függöny. Meseszép volt, és úgy tűnt, mintha csak egy karnyújtásnyira lenne az egész.

Valahol a fagyos tundrán a hajnali sötétségben elakadtunk a hóban. Segítettünk a sofőrünknek kiszabadítani az autót. Aztán még jó néhányszor segítenünk kellett, miközben Hajir felé haladtunk a mély hóba vájt utakon. Csak hajnalhasadta után vettem észre, hogy az „utak” valójában befagyott folyók. Végül dél körül – 16 órával azután, hogy elhagytuk Gyeputatszkijt – megérkeztünk Hajirba. Arra számítottunk, hogy meg fogunk betegedni, mivel teljesen átfagytunk, de másnap reggel olyan frissnek éreztük magunkat, mint még soha. Csak a lábujjaim zsibbadtak egy kicsit, valószínűleg a fagytól. A falubeliek medvezsírt adtak, hogy dörzsöljem be vele az ujjaimat.

Általában az otthonaikban keressük fel az embereket, hogy beszéljünk nekik a jó hírről. Itt, Hajirban azonban a falubeliek kerestek fel minket, mihelyt tudomást szereztek az érkezésünkről. Két és fél héten át mindennap tanulmányoztuk a Bibliát a helyiekkel, volt, hogy kora reggeltől késő estig. Felejthetetlen élmény volt oly sok melegszívű, vendégszerető emberrel találkozni, akiket érdekeltek a szellemi témák. Több idős jakut asszony is ezt mondta: „Hiszünk Istenben, és az, hogy eljöttetek ide, a világ végére, azt mutatja, hogy Isten létezik.”

A helyi szokások felkeltették a kíváncsiságunkat. Például az emberek halomba rakják a jégtömböket a házuk mellé, úgy, ahogy a tűzifát szokás. Ha vízre van szükségük, egyszerűen bevisznek egy tömböt, és egy nagy fazékban felteszik a tűzre, hogy megolvadjon. A falubeliek megkínáltak minket egy sarkvidéki marénából, a csirből készült, nagyon finom, helyi ínyencséggel, a sztroganinával. Miután a halat kifogják, rögtön lefagyasztják, majd vékony csíkokra vágják, és a halszeleteket só és bors keverékébe mártva fogyasztják. Az emberek örömmel meséltek nekünk ősmaradványokról, például mamut agyarokról és megkövesedett fákról, melyek gyakoriak ezen a vidéken.

Hajirból több száz kilométert tettem meg, többnyire repülővel, hogy Jakutföld más falvaiban is felkeressem azokat, akiket érdekel a Biblia. Mennyire melegszívűek és szeretetteljesek itt az emberek! Egyszer találkoztam egy kisfiúval, aki valahogy megtudta, hogy félek a repüléstől. Készített nekem egy kis kártyát, hogy bátorítson. Rajzolt rá két verebet meg egy kis repülőgépet, és ezt írta: „Szasa, ne félj attól, hogy lezuhan a repülő! Máté 10:29”. Nagyon megérintette a szívemet, amikor elolvastam a verset. Jézus szavai olvashatók ott, miszerint ’egy veréb sem esik a földre Atyánk tudta nélkül’.

Most csak néhány élményemet meséltem el Jakutföldről. Ez a hideg, zord vidék mindig azokra a melegszívű, csodálatos emberekre emlékeztet, akik valóban a világ végén élnek.

[Képek a 25. oldalon]

Azt tapasztaltuk, hogy a jakut emberek melegszívűek és vendégszeretőek