Ninive az Asszír Birodalom lenyűgöző fővárosa volt, hatalmas palotákkal, templomokkal, széles utcákkal és erős falakkal. Náhum, a héber próféta „a vérontás városának” nevezte (Náhum 3:1).

Ez a jellemzés találó, hiszen a Szanhérib palotájában lévő domborművek Asszíria kegyetlenségéről árulkodnak. Az egyiken azt láthatjuk, amint egy kínzó éppen kitépi a nyelvét egy lefogott rabnak. A feliratokból kiderül, hogy a foglyok ajkába vagy orrába kampót akasztottak, és így vezették őket kötélen. A magas rangú foglyokat arra kényszerítették, hogy a királyaik levágott fejét akasszák a nyakukba, mint valami bizarr nyakláncot.

Archibald Henry Sayce asszirológus leírja, hogy egy város elfoglalását milyen barbár tettek követték: „A hódító útját emberi fejekből rakott halmok szegélyezték; a fiú- és lánygyermekeket élve elégették, vagy még rosszabb sors várt rájuk; a férfiakat karóba húzták, élve megnyúzták, megvakították, vagy levágták a kezüket, lábukat, fülüket vagy orrukat.”

Isten ezt a parancsot adta: „Ha új házat építesz, készíts a tetődre korlátot, nehogy vérbűnnel terheld házadat, ha valaki leesik róla” (5Mózes 22:8). Ez a biztonsági intézkedés elengedhetetlen volt, ugyanis a zsidó családok sok mindenre használták a házuk tetejét.

Izraelben a legtöbb otthon lapos tetős volt, ahol az emberek élvezhették a nap melegét vagy a friss levegőt, illetve házimunkákat végezhettek. Nyáron szívesen aludtak is odafent (1Sámuel 9:26). A földművesek a háztetőn szárították a gabonát, mielőtt megőrölték, mások fügét és mazsolát aszaltak ott (Józsué 2:6).

A háztetőnek az imádatban is volt szerepe, az igaz és a bálványimádatban egyaránt (Nehémiás 8:16–18; Jeremiás 19:13). Egy beszámoló szerint Péter apostol délben felment a háztetőre imádkozni (Cselekedetek 10:9–16). Ha a tetőn egy szőlőlugassal vagy pálmaágakkal kialakítottak egy árnyékos részt, az igazán kellemes hely lehetett.

Egy könyv szerint az izraeliták lépcsőt vagy létrát használtak, mely „a házon kívül, az udvarban volt” (The Land and the Book). A háziaknak tehát nem a házon keresztül kellett lejönniük a tetőről. Ennek fényében érthető, hogy amikor Jézus arról beszélt, hogy milyen sürgősen kell majd menekülni a pusztulásra ítélt városból, miért fogalmazott így: „Aki a háztetőn van, ne menjen le, hogy kihozza a holmiját a házából” (Máté 24:17).